A fájó döntés

Az új felületen a blogomat úgy tervezem elindítani, hogy először áthozom a korábbi írásokat a régi felületről.
Sajnos szomorú évforduló adja az apropót az első költöző bejegyzésemnek.
Ma van egy éve, hogy drága Lunámat el kellett engednünk 🙁

Eljött ez a pillanat is. Eljött az, ami korábban még nem volt, eljött az, amitől mindig tartottam.
Több kutyám hagyott már itt, és mindegyikük távozása nagyon fájt. Ott tudtam lenni velük az utolsó perceikben. De azt a bizonyos döntést nem nekem kellett meghoznom. Vagyis egyszer igen, Jillyt én engedtem el, de egy gyors lefolyású betegséggel már a műtőasztalon feküdt, amikor kiderült, hogy túl gyenge az egészhez. Akkor kimondtam, hogy rendben, hagyjuk őt elmenni, de így is úgy is meghalt volna akkor.

De ami múlthéten történt Lunával az más volt. Az nagyon nehéz volt, és nagyon fájt. Sokkal jobban viselt meg, mint amit valaha elképzeltem volna.

Amikor ott van mellettem a kutya, aki egész életében egy örökké vidám, lelkes, tettre kész mókamester volt, és most csak fekszik, és felállni sincs ereje, akkor egyértelmű, hogy nagy a baj.

Tudtuk, hogy ez eljöhet, amikor a lépét ki kellett venni két hónapja, majd megkaptuk a szövettant. Akkor tudtuk, és féltünk tőle. De aztán jobban lett, és a műtétnél nem láttak áttétet a májában. Reménykedtünk. Tudtuk, hogy ennél a betegségnél a túlélés lehet 4-6 hét, vagy akár hónapok, esetleg egy-két év. Nyilván abban bíztunk, hogy van időnk. Hogy egy ilyen erős kutya, akit alig lehet elaltatni egy műtéthez, és aki a műtét után percekkel talpra ugorva ébred, legyőzi ezt. Megkapott mindent, amit adhattunk neki, nem lehetett tenni többet érte. Rá volt bízva a többi.

Aztán amikor rosszul lett megint, könnyebb volt elfogadni, hogy valami emésztőszervi dolog, vagy felevett valamit, mint arra gondolni, hogy ez megint az. Itt van, el sem tűnt, áttét van valahol, vérzik valahol.

Aztán megint jobban lett, de csak néhány napra. Végül az orvosnál kötöttünk ki, és jött a kérdés. Mi legyen? A kutya kivérzett, valahova befelé vérzik, ultrahang kéne, vért kéne kapnia, fel kéne nyitni, hogy kiderüljön honnan. De ehhez az egészhez nagyon gyenge. Alig bír állni. Alig bír mozogni. A lépműtéte előtt százszor jobban volt. Kaphatna vért, de vérzik folyamatosan, szóval ez nem menti meg. Műtét kéne, de ahhoz meg túl gyenge, valószínűleg nem bírná ki.

Vagy engedjük elmenni most, és ne gyötörjük tovább mindenféle kezelésekkel, melyek a szenvedését nyújtanák.

Elengedtük. Vele voltunk, simogattuk, beszéltünk hozzá. Nagyon békésen aludt el.

Ott voltunk vele mind a ketten. A két legfontosabb ember az életében. Én, aki kölyökkorától kezdve neveltem, és hat éves koráig volt mellettem, és Linda, akivel kölcsönös szimpátia után, igazi rajongás alakult ki, és akinek az utolsó két évben volt a társa.
Amióta kiderült a betegsége, sokat voltunk vele így együtt. Igyekeztem az orvoshoz elkísérni, amikor csak tudtam, és többet látogattam én is, és mindig úgy örült nekem. Tudtam, hogy Lindánál jó helyen van, tudtam, hogy megtesz érte mindent, amit lehet.
Nagyon hálás vagyok neki, amiért így szerette a kiskutyámat. Amiért jó gazdája volt, és családtagként tekintett rá.

Az egészen biztos, hogy nem lesz többé ilyen kutyánk. Nagyon sokat tanultam tőle, vele, általa. Nagyon sok vidám percet okozott. Olyan egyénisége és jelleme volt, amit nem lehetett nem szeretni. Sok rajongója volt. Mindenkit le tudott venni a lábáról a mókázásával. Ő a jó kedvet, a vidámságot jelentette. Ő minden helyzetben jól érezte magát, és imádott dolgozni. Ragaszkodó, vidám, huncut angyal volt.

Ég veled drága Lunám! <3 Nagyon-nagyon fogsz hiányozni!”

Oszd meg, ha tetszik 🙂

Címke , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük